Feelings in me

Vicc.

- Megérteni nem mindig sikerül.
- Néha mellé megy és fájdalmat okoz.
- De néha nevetünk is.

Egy biztos, és most hallgass rám, mert én is ehhez próbálom tartani magam: Ne pazarold a könnyeidet, ha nem vagy biztos a fájdalmad okában. Én ma is így tettem.

Napomról 2 szóban: problémás, fárasztó.

Mit érzek most? Magányt. Az pedig borzasztó, hogy ezt a sok magányt olyan sok mindenkinek elsírtam péntek éjjel. Kiderült, hogy nagyon nem bírom a piát, legalábbis szellemileg nem kell sok, hogy megártson, de hányni nem hánytam. Bulizni meg buliztam rendesen, amikor nem épp a szívfájdalmaimat teregettem ki valami idegennek aki szembe jött velem. Az egész sokkal elviselhetőbb lenne, ha nem olyan emberek között kerültem volna ilyen állapotba akikkel minden nap egy helyen poshadok(értsd:suli). Szóval én csak próbálom túlélni az egészet, és abban reménykedek, hogy hamar feledésbe merül minden. Nem csak mások, az én fejemben is. Jó lenne ha már vége lenne. Nem csak ennek, mindennek. 

És én soha többé nem akarom azt az érzést érezni, mint amit ott akkor. Fél perccel a pillanat előtt még ittasan nevetgéltem, aztán megláttam Őt. Ahogyan egy több lány között is, valakit átkarolt. Álltam ott a sötétben és egyszerűen mozdulni sem tudtam. Megkövültem. Álltam ott némán, pár méterre tőle, és csak arra tudtam gondolni, miért teszi mindenki ezt velem? Miért kell mindig összetörni a szívemet? Mindig, örökösen, végeérhetetlenül. Őrjítően fájdalmas. Néha egy csekély boldogságot kaphatna a szívem cserébe, de nem szokott. Gyakran komolyan elgondolkozom rajta, hogy egyáltalán minek teremtettek nekem a szívet? Sokkal jobb lenne nélküle. Sosem fájna, talán még boldog is lennék. Talán ha egyszer is érzett volna már boldogságot, lenne értelme. De így nincs. Szóval szerintem ott helyben el is sírtam volna magamat, ha nem rángatott volna el valaki.

Mai érzelmek szép szavakban:

Kicsit egyedül érzem magam. Nem mintha nem vennének körül jó barátok, és nem nevettetnének meg.. de akkor is hiányzik valami. Úgy érzem, hogy ugyan minden jó és minden szép, mégis ez a kellemes érzés párosul valami furcsa hiányérzettel. Nem tör le, nem rontja el annyira a kedvem, csupán kicsit zavaró. Aztán rájöttem mi is hiányzik: az Ő szeretete. Egy mosoly, egy ölelés, csak nekem - Tőle. Már ez is bőven elég lenne, hogy egésznek érezzem a saját kis lökött világomat. Tudom, nevetségesen álmodozó vagyok és olyan dolgokban reménykedek, amik elérhetetlenek. De ha Ő nem is, legalább ez az álom, ez a vágyakozás az enyém!