just wanna be happy

A nővérem azt mondta, hogy mindenki máshogy éli meg a kamaszodást. Én például az állandó depimmel.

Van benne valami. Ha újra olvasom a naplóim vagy csak visszagondolok a napjaimra, valahogy csupa rosszat és szomorúságot látok. Olyan mintha örökké szomorú lennék. Néha-néha mosolyra fakadok, de semmi több. És állandóan sírok, mindennap. Komolyan, kész bőgőmasina vagyok! Ami azért elég ijesztő. Mármint így élni a tinikort. Csak szeretnék már kicsit boldog lenni. De folyton úgy érzem, hogy az életemben semmi nem akar jól alakulni. Mintha minden amiben megtalálhatnám a boldogságot csődöt mondana. És a helyzet napról napra egyre rosszabb, mert kezdem elveszteni a reményt, hogy ez valaha jobb is lenne. De én nem akarok magamra így gondolni, nem lehetek ilyen keserű!

Szóval légyszi, és most az univerzum összes hullócsillagjához szólok: 

Kérlek forduljon már jobbra az életem!

Igen, hány féle módon fejezhetem ki, hogy szenvedek,
Hogy a keserű bajtól szinte már megveszek?
Miként mondhatom még el, hogy a szívem fáj,
Hogy a kín mélyen, igen mélyen belém váj?