And that's why I cry...

Utálom. Utálom. Utálom. Nem, nem Őt, csak azt , hogy nem vagyok elég jó neki. Egyszerűen utálom ezt az érzést, pedig állandóan ez van. Beleszeretek valakibe, és rövidesen kiderül, hogy esélyem sincs nála... Amikor a barátaimmal vagyok, akkor jól tudom érezni magamat, de amikor egyedül vagyok, csak rám tör a sírás. Sőt néha máskor is. Tegnap is sírtam suliban, mert minden összejött, de főleg érte sírtam. És végül egy olyan ember vigasztalt meg, akinek fogalma sem volt miről van szó, mégis jobban lettem. De aztán hazaértem és kezdődött minden előröl, utálom, hogy nincs senkim. Egyszerűen úgy vagyok összerakva, hogy nem működök rendesen egyedül. Egyébként is állandóan szerelmes vagyok, és ha nem jön új szerelem miután nem kellettem az illetőnek, addig ugyanabba vagyok szerelmes. Szóval nagyon jó. Hol van már a hercegem a fehér lovával? Jobb lenne ha sietne...

I'LL NEVER BE GOOD ENOUGH.

Ez a dal megy a füleimben, ha arra gondolok, hogy sosem leszek elég jó neked:

ÜZENETEK:

Zsóóm: Olvastam... Kapsz majd egy JÓ nagy ölelést, hogy jobb kedved legyen.♥ Elfelejtettél msn-re jönni, pedig már rámférne az a beszélgetés...

Kamim: Én is imádlak!♥ És te se jöttél msn-re, pedig már beszélnünk kéne..(: