kimondom, mielőtt elsüllyed velem

Élt itt egy nő, azt mesélik róla, hideg volt, mint ki kétfokos vízben 
alszik el.
Hogy lelke helyén egy madárhatározó, és ha szeretett is, ki tudja, mivel,
mert szíve helyén szárazjég zúzalék – ezt mesélik –, bár szemében tűz volt,
hogy márvány homloka mögött egy Alpok, zöld szeme kimoshatatlan 
fűfolt.
Partokat gyűjtött, mint más a lepkét, felszúrta a tekintetére mind, 
csendesen.
Párja nem akad többé. Tán sosem akadt még. És most kimondom, 
mielőtt elsüllyed velem:

Ágnes, én szeretem magát. De nem úgy, persze, ne értse félre.
Én építek magából egy szobrot, csak keljen életre cserébe végre.
Ágnes, én tudom, hogy maga nagyon is él, hogy ott bent tusakodik, 
mint az alkonyat,
de fogyó hold mosolya fényei beárnyékolják az arcomat.
Én tudom, hogy a kitakart részeken csak szél, geológia és meztelenség –
de maga forró kavicsokat izzad, Ágnes, erre egy tökéletes életmű 
se lehetne mentség.
És értem én, hogy maga terápiára pszichológus helyett asztrofikushoz 
kellett volna járjon,
de azt szeretném, hogy ne a sziklás Macedóniába, inkább a csicsás 
Calzedoniába vágyjon.
És tudom, hogy maga angyalok közt volt szervdonor, és zseniktől 
tanulta a rendet,
de ez a szenvedély, ami a szende mély szemekben ég, egy erdőt is két 
vállra fektet –
mert maga azóta is tökéletes jambusban hallgat, és ütemhangsúlyosan 
nyújt kezet,
egy adoniszi soron merengve keveri a kávét, míg szívében egy a-moll 
nyila rezeg;
és nem hiszi el, bárhogy is mondom, hogy romló hús a test, de megér 
egy misét,

ha izzadságcseppektől ragyog a homlok, mint egy éjszakai 
Balaton-felvidék – – –
Ágnes, én tudni akarom, miről nem beszélt. Megkérdezném, amit 
senki nem mert.
Pedig tudom, ha itt lenne, már rég hazazavarta volna szonettet írni 
az összes slammert.
Hogy a szeme elé nem kerülhetnénk, épp csak lenézne, ha minden 
jól ment,
és talán Akkezdet Phiainak dobna egy puszit, de tuti, hogy egy vers-
tankönyvvel fenekelné el Dopemant…

Ágnes, én annyi sötét éjszakát kaptam már szívtelen, hideg nőktől,
én fényszennyezésnek szeretném magát, ami arcomba hull 
a délkörökről –
mert Ágnes, a hableány nem halvérű, a szűk idő nekem mutatja hátát,
maga talpig jég, mert torkig van a tűzzel. Cserélje mosolyra golyóálló 
fürdőruháját.
Nem elég elbírni a véget, én azt cipelem: élni is kell, amíg lehet.
Bár a szív az egy tropikárium, aminek a közepén halas szendvicset eszik 
egy szipogó gyerek.
Ágnes, maga a tagadás. Én egy kérdés. Legyünk egy feltételes mód, 
ami valóra vált.
És most nem fogom bekapcsolni Whitney Hustont, de higgye el: 
Ágnes, én örökre szeretem magát.a